Sigrid-Maria Grössing – Erzsébet királyné és a férfiak című könyvében pontosan leírja, hogyan közeledett Rudolf a végzete felé.
Jöjjön most néhány részlet ebből a könyvből.

„Az ifjú trónörökösnek kemény ifjúsága volt. Ő nem játszhatott gondtalanul, mint a többi gyerek, nem tombolhatta ki magát a szabadban, és nem élvezhette a gyermekkorát. Háromévesen meg kellett tanulnia írni-olvasni, ehhez még jött a nehéz magyar és cseh nyelv és később a monarchia többi népének a nyelve. A Habsburgoknál törvény volt, hogy a trónörökös ír, olvas és beszél a népei nyelvén. Ennek a megtanulását nem lehetett elég korán kezdeni! Az órarend évről évre terjedelmesebb lett.
És a fiúcskának, alighogy készen volt az írásbeli feladataival, máris mennie kellett a katonai gyakorlatokra és hadgyakorlatokra, amelyeken egyenruhában, császári apja mellett állva tartott csapatszemlét. Ez egyik sem volt olyan elfoglaltság, ami egy gyermeknek örömet szerez. Nem csoda, hogy Rudolf korához képest nagyon koravén volt. A legfontosabbat mulasztotta el: nem adatott meg neki az igazi gyermekkor. Nyolcévesen már szinte olyan volt, mint egy kis felnőtt, aki a tanáraival olyan szaknyelven értekezik, amilyent csak lényegesen idősebbektől lehetett hallani.
Tanárai el voltak ragadtatva attól, hogy milyen sokat tud a trónörökös, és hogy mennyire érdeklik a különféle tudományos kérdések. Elragadtatásukban egyébként nem vették észre, hogy Rudolf szellemi képességei egyáltalán nem felelnek meg a korának, azt messze meghaladják. Talán ez a koravén okosság volt az oka, hogy egyre kevesebb közös beszédtémát talált az anyjával. Erzsébetet ugyanis nem érdekelte sem a madarak anatómiája, sem a Duna menti tájak földrajza. Pedig fiatal lány korában Possenhofenben maga is járta az erdőket az apjával, és el volt ragadtatva a madárdaltól. Ezek az emlékek azonban már túlságosan messze voltak ahhoz, hogy beszélgessen róluk Rudolffal.

A vézna trónörökös már ifjúkorában is a nők kedvence volt. Különös kisugárzása lehetett, mert az egyik nő, akinek ezt igazán tudnia kellett, Louise Coburg, Rudolf későbbi sógornője, elragadó fiatal férfinak írja le:
„Több volt, mint szép, egyenesen csábító volt. Középtermetű és nagyon arányos, s bár törékenynek látszott, mégis nagyon erős volt. Látszott, hogy mennyire fajtiszta, és az embernek, ha ránézett, akaratlanul is egy telivér ló jutott az eszébe: megvolt benne minden, ami a telivérekre jellemző… a könnyed szellem és a vidámság. Tompa fényű arca érzelmes volt, barna, ragyogó íriszű szeme a felindultság pillanatában csillogni kezdett, s kifejezésével együtt mintha még a formája is megváltozott volna… Zavarba ejtően nyílt, tiszta és finom lelkű volt. Mosolya talán még ezeknél is nagyobb hatással volt az emberekre, talányos mosoly volt ez, hasonló a császárné mosolyához…”
Akárcsak Erzsébet, Rudolf is elragadóan kedves tudott lenni, lebilincselően mesélt, mindenki lankadatlan figyelemmel hallgatta. Nemcsak a nőket bűvölte el, és lehet, hogy ez volt a nagy titka, de lehet, hogy ez volt a végzete is. Kedélyállapota ugyanis roppant labilis volt, és akárcsak az anyjának, neki is egy csapásra változtak meg a hangulatai. A kedves, barátságos trónörökös egyik percről a másikra cinikusan gúnyolódó ember lett.
Amiben egyébként alapvetően különbözött az anyjától, és mégis Wittelsbach-örökség volt, az a nyájassága volt. Amikor csak tehette, elvegyült a nép közé, éppúgy, ahogy annak idején nagyapja, Miksa bajorországi herceg tette.
Amikor Rudolf egy-egy késő esti órán feltűnt valamelyik kocsmában, és véres hurkát rendelt savanyú káposztával, vagy ha egy városszéli, egyszerű heurigerben, ahol a Schrammel fivérek játszottak, egy durván ácsolt faasztalnál lelkesen együtt énekelte a többiekkel az érzelgős bécsi dalocskákat, akkor a nép boldog volt, hogy ilyen trónörököse van. Egyszer majd minden megváltozik, jóra fordul, gondolták.

Mennél idősebb lett Rudolf, annál szembetűnőbb lett, hogy mennyire különbözik a felfogása az apjáétól. És mindemellett Ferenc Józsefnek, ha vette volna a fáradságot, hogy egy kicsit komolyabban foglalkozzon fia eszméivel, tisztán látnia kellett volna, hogy azok mennyire hasonlítanak Erzsébetéihez. Ez a felismerés lehetett volna az összekötő kapocs apa és fiú között, ez támaszthatta volna fel a rokonszenvet az apában a fia iránt. De Ferenc József mindig csak a rosszat látta Rudolfban, szabadságvágyát lázadásnak tekintette, és az állam megújítására vonatkozó elképzeléseit nem tartotta szükségesnek a monarchia jövőjét illetően. Rudolf eszméi az ő szemében agyrémek voltak, „felhőjátékok”, ugyanezt mondta Erzsébet gondolatairól is. Rudolfot a császár zavaros fejűnek tarotta, aki nem illett bele a terveibe, és akinek, legalábbis amíg ő él, és császárként uralkodik, semmi esélye arra, hogy politikai megbízatást vagy más, értelmes feladatot kapjon. Ferenc József az évek során többé-kevésbé elfogadta a felesége viselkedését, de fia eszméivel semmi esetre sem érthetett egyet.
Rudolf tudós fiatalember lett, aki már korán elkezdte papírra vetni a gondolatait. Általában álnéven tett közzé tudományos írásokat és politikai értekezéseket, néha forradalmi tartalmúakat is, ezeket különböző újságokban jelenttette meg. Ha nem trónörökös lett volna, akkor biztosan szép tudományos karriert fut be, valószínűleg mint nagy tekintélyű ornitológus. 1878-ban megjelent első , Tizenöt nap a Dunán című művéért, amelyet névtelenül adott ki, de az ajánlás alapján nagyon hamar kitalálták, hogy ki a szerző, megkapta a budapesti egyetem díszdoktori címét, és a bécsi Tudományos Akadémia tagjává választották. Ha tovább kutathatott volna, és ha nem szakítják el hirtelen ettől a pályától, akkor valószínűleg boldog, teljes életet élt volna.
De Rudolfnak ez nem adatott meg. Ő maga rossz előjelnek tartotta a Rudolf nevet, és barátainak néha szomorúan beszélt névrokona sorsáról. Bíráló megjegyzései a monarchia bizonyos köreiben nagy port vertek fel, az ország értelmisége nagyon hamar olyan politikai újítót látott benne, akitől remélni lehetett, hogy a közeli jövőben merev és szigorú apja helyébe lép majd. S bár az értelmiség a trónörökös mellett állt, voltak, akik elutasították, elsősorban a német orientációjú csoportok, amelyek azt vetették a szemére, hogy túlságosan szoros kapcsolatot tart fenn a zsidókkal és a szlávokkal. Eközben persze nem vették észre, hogy Rudolf gondolkodásában sem a nemzetiségeknek, sem a vallásoknak, sem a származásnak nincs jelentősége, számára az egyetlen mérce a teljesítmény.

Rudolfban nem volt elég erő és szilárdság, hogy fegyelmezze magát, és a Wittelsbachok vére túlságosan is nyugtalanul folyt az ereiben. Ezenkívül a saját családjában senkire nem támaszkodhatott.
Az egyetlen, akihez igazán kötődött, a nővére, Gizella volt. Ez a szoros kapcsolat akkor sem szűnt meg, mikor Gizella tizenhat évesen nagyon hirtelen férjhez ment Münchenbe.
Rudolf csodálta anyja szépségét, és tudta, hogy Európa-szerte nem fog találni olyan hercegnőt, akit szívesen elvenne feleségül, és aki csak megközelítőleg olyan szép lenne, mint az anyja. És bár ő maga egyáltalán nem érezte feltétlenül szükségét, hogy saját házat vigyen, az államrend mégis azt követelte, hogy lassanként alkalmas feleség után nézzen. Eddig évezte az életet, húszévesen már a nők kényeztetett kedvence volt, gazdag tapasztalatokkal a háta mögött. A romantikus imádat, amellyel némely lánykákhoz közeledett eleinte, nem tartott soká, a romantika zabolátlansággá lett, amelyet, mint körülrajongott trónörökös, általában nem is próbált megfékezni. Új főudvarmestere, Charles Bombelles gróf is ugyancsak szerette az életet, és a trónörökösnek ő közvetítette olykor, bizonyos alkalmakra a hölgyeket. Nemcsak fiatal lányok voltak, akik igyekeztek a trónörökös kedvében járni, hanem férjes asszonyoknál is dicsőségszámba ment, ha a fiatalembert beavathatták a szerelem titkaiba.
Rudolf hamar megcsömörlött, és megvetette a nőket, mert lassacskán minden női lényt meghódítandó tárgynak tekintett. Különösen a karcsú, törékeny, sötét hajú lányok vonzották, és így senki sem értette, hogy miért éppen a megtermett, zsemleszőke Stefánia belga hercegnőt választotta menyasszonyául.

Az esküvői előkészületek Erzsébetet egyáltalán nem érdekelték, ezekben a családi dolgokban alig vett részt. Ezenkívül egyáltalán nem tetszett neki a menyasszony. A császárnénak persze eszébe sem jutott, hogy a földkerekségen valószínűleg nem létezik olyan lány, aki megfelelő menye lehetne, mert ha szép lett volna, akkor az lett volna a baj, hiszen nem valószínű, hogy eltűrt volna maga mellett egy szép fiatalasszonyt.

Amikor Stefánia nem egy várva várt fiút szült, hanem „csak” egy lányt, még úgy látszott, hogy minden rendben van. Csakhogy Rudolf hóbortjai hónapról hónapra szaporodtak, természete folytonosan változott, és az éretlen, fecsegő Stefánia nem volt jó hatással rá. Felesége rossz szemmel nézte a barátait, akikkel éjszakákon át politizált, és megpróbálta elüldözni őket a házból. Ezzel sikerült elérnie, hogy a férje is elmenekült otthonról. Rudolf megint éjszakákon át vándorolt egyik heurigerből a másikba, amelyeket felesége olyan közönségeseknek tartott. Rudolf elvegyült a nép között, és régi, megértő szeretője, Mizzi Kaspar karjaiban talált vigasztalást és megértést.

1888 karácsonya hozta meg Rudolf életében az utolsó, döntő fordulatot. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy meghódítsa az anyja szívét, amikor karácsonyra Heinrich Heine nehezen hozzáférhető levelei közül meglepte néhánnyal. Egy kétségbeesett ember megrázó ajándéka volt ez. De Erzsébet nem hallotta meg fia segélykiáltását, nem vette észre, hogy Rudolf kétségbeejtő helyzetben van. Házassága tönkrement, ő maga különféle szenvedélyek rabja volt, pezsgő konyakkal, morfium és a nők szabták meg az életét, amelynek már egyáltalán nem látta az értelmét.

Rudolf még egyszer, utoljára megpróbált kivergődni szörnyű helyzetéből. Közölte az apjával, hogy el akar válni Stefániától, és kérte, hogy egyezzen bele a válásba. Ebből hangos veszekedés lett, mert Ferenc József nemcsak kerek perec elutasította fia válásra vonatkozó kérését, hanem azt is kijelentette, hogy a trónörökös nem méltó arra, hogy az ő utódja legyen. A császár nemcsak fia magánélete miatt jutott erre a közvetkeztetésre, hanem politikailag is képtelenségnek tartotta, hogy egy Habsburg trónörökös elvált ember legyen.
A császár azt tette, amit helyesnek tartott, és ezzel megpecsételte a fia sorsát. Rudolf ebben a helyzetben, amikor sürgős segítségre lett volna szüksége, egyáltalán nem számíthatott az anyjára.
Utolsó reményét idegen emberekbe vetette. Amikor szeretőjének, Mizzi Kasparnak azt javasolta, hogy legyen vele együtt öngyilkos, Mizzi – bár kissé kényszeredetten – kinevette, és mindenesetre kihallgatást kért Bécs rendőrfőnökétől azzal, hogy fontos közölnivalója van. Nem vették komolyan, amit mondott, és meglehetősen durván lerázták az aggodalmaskodó nőt.

Rudolfnak azonban több lehetősége is volt, hogy ne egyedül járja végig a mayerlingi utat. Egy virágzó fiatal lány már régóta szenvedélyesen szerelmes volt belé, és ő sem tudott ellenállni Vetsera Mária szokatlanul erős erotikus vonzásának. Ő volt az, aki a trónörököst elkísérte a halálba."

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.