Az újonnan kiadott napló rendhagyó módon nem a megszokott időrendet követi. Nyolc fejezetre osztották, és az egyes témákhoz tartozó bejegyzéseket időrendben összeválogatva illesztették be. Így egészében láthatjuk például, hogy hogyan vélekedett Mária az udvarról, hány udvarlója akadt és hányszor kérték meg a kezét, merre utazott a királynéval, vagy milyen volt a viszonya a politikához. Válogatásra azért volt szükség, mert a grófnő olyannyira igyekezett mindent lejegyezni, hogy naplója végül 10 kötetessé duzzadt. 1871 és 1884 között folyamatosan írt, majd egy hosszabb kihagyás után 1904 és 1906 között ismét folytatta. Ezenkívül előkerült még egy napló az 1917-es és 1918-as évekből. Összesen 2000 oldalnyi szöveg állt a szerkesztők rendelkezésére, de még így is akadnak hiányzó kötetek, amelyekről nem tudni, hogy mikor és hol tűntek el.
Külön segítség az olvasónak, hogy a naplórészletek közreadói (Gudula Walterskirchen - Meyer Beatrix) összekötő szövegekkel látták el a bejegyzéseket, így nem nekünk kell kutatnunk a történelmi hátteret, hogy a sokszor csak keresztnévvel illetett személyek kit takarnak, vagy milyen események előzték meg a történéseket, miért van Mária vagy az említett személy az adott lelkiállapotban.
A napló különlegessége még, hogy Mária a bejegyzéseket azon a nyelven írta, ahogy az adott személlyel beszélt: németül, franciául, angolul és magyarul. Ennek köszönhetően az Erzsébettel magyarul folytatott beszélgetéseket eredetiben olvashatjuk, nem volt szükség fordításra.
De ki is volt Festetics Mária?
Hogyan került Erzsébet királyné mellé?
Milyen élete volt udvarhölgyként?
Nézzünk egy kis ízelítőt a naplójából.
Gróf Festetics Sándor és Boxberg Jozefa házasságából tíz gyermek született, akik közül csak négyen érték meg a felnőttkort: Adél, Károly, Mária és Viktor.
A gyermekek közül Mária vitte a legtöbbre, bár élete egyáltalán nem úgy alakult, ahogy az abban az időben, arisztokrata körökben megszokott volt.
1939. október 20-án született Tolnán és élete első nyolc évét itt töltötte, majd a család Söjtörre költözött. Mária mindig is Söjtört tekintette igazi otthonának, ha később bármilyen fájdalom érte, mindig ide vágyott vissza. Már kislányként megismerkedett Deák Ferenccel, tagja volt annak a „hölgykoszorúnak”, akik nyaranta egész délutánokat töltöttek a társaságában, és hallgatták anekdotáit, bölcseleteit. Deák különösen kedvelte az éles eszű Máriát, akivel bizalmas, atyai viszonyba került. A fiatal grófnő a korabeli lányokhoz hasonlóan házasságról, családról álmodozott, és hamar rá is talált a szerelem egy német származású katonatiszt, Karl Josef Kurtzrock-Wellingsbüttel személyében. A fiatalok az esküvőt tervezték, de Karl-nak mást szánt feleségül az édesapja. A tiszt úgy indult útnak Habsburg Miksával Mexikóba, hogy terveit nem adta fel, de az utazás tragédiával végződött. Kurtzrock hősi halált halt a mexikóiak ellen vívott harcban. Mária számára ezután csak Károly fivérének kislánya, Matild jelentett némi vigasztalást, de néhány évvel később őt is elvesztette.
A személyes tragédiák közepette a családnak újabb gondokkal is szembe kellett nézni. Festetics Sándor 1862 környékén ismeretlen okból elvesztette a családi vagyon nagy részét. Azért, hogy megmentsék birtokaikat, Mária és öccse, Viktor hatalmas banki hitelt vettek fel, emellett Mária úgy döntött munkát is vállal, hogy ezzel is segítse édesapját. Így került Klotild főhercegnő (József Károly főherceg felesége) mellé, ahová Deák Ferenc és Andrássy Gyula ajánlották be. A főhercegnő kíséretében találkozott először Erzsébet királynéval 1871-ben. Erzsébetnek azonnal megtetszett az „eszes és kritikus hajlamú” grófnő, akit meghívott, hogy álljon szolgálatába.
Mária így írt erről naplójában:
Buda, 1871. július 3.
Ahogy megérkeztünk, igen fáradtan a Bécsben töltött naptól, ahol fájó szívvel búcsúztunk Amália hercegnőtől, a főhercegné itt találta a császárné levelét. Nem sejthettem, hogy a tartalma csak rám vonatkozik. A császárné, számomra hízelgő módon, arra kéri a főhercegnét, hogy engedjen át neki!! „Te könnyebben találsz magyar hölgyet, ki ellen kifogás nincs, mint én.” Helene Taxis férjhez megy, őt kell pótolnom? De nekem semmi kedvem! Megszerettem ezt a nyugalmat itt, a főhercegné és a gyerekek fontosak nekem. Félek a császárnétól, nem is ismerem, és nyomasztó a rajongás, ami körülveszi. Ellenben ha tizedrész igaz abból, amit Bellegarde mond, akkor nagyon nincs kedvem. És ki tudja, ha megfelelek, hogyan lesz tovább? Nem szeretik a magyarokat, meg aztán cserbenhagyni a házat, ahol csak szeretetet kaptam, és ahol szükség van a derék emberre, ahol tenni tudok valamit, ezt cserbenhagyni egy szeszély kedvéért? Berzenkedem, és ti, jó apám, derék Viktorom, ti azt mondanátok: „Mária, ez nem igaz.” A főherceg pedig azt mondja: „A császárné kívánsága parancs!” Amire a főhercegnének így kell felelnie: „Igen, menjen!” Mi a helyes? Ha Andrássy és Deák jót akartak nekem, akkor már soha nem lehet békében élni? Muszáj minden rövid pihenőt tízszeresen megfizetni? 2
Udvarhölgynek lenni hatalmas kitüntetés volt, ugyanakkor rendkívül fárasztó és rengeteg lemondással is járt. Amíg egy fiatal hölgy az udvarban szolgált, nem mehetett férjhez, ha erre sor került, azonnal ott kellett hagynia a szolgálatot.
Az udvarhölgyeknek gyakorlatilag a nap 24 órájában úrnőjük szolgálatára kellett állniuk, mindenhová kísérniük kellett, hiszen egy főrangú hölgy, pláne egy császárné és királyné, nem járhatott egyedül. Feladataik közé tartozott még a felségek levelezésének intézése, úrnőjük szórakoztatása, reprezentáláson való részvétel és bármi egyéb, amivel még megbízták. Munkájukért fizetést és szállást kaptak.
Amikor Festetics Mária az udvarba került, Ferenczy Ida már évek óta ott szolgált, és a két magyar hölgy hamarosan barátságot kötött. Mária egyik elődje volt Hunyady Lily grófnő, aki nagy szerepet játszott abban, hogy Erzsébet megszeretett mindent, ami magyar, és még magyar nyelvórákat is vett.
Alcsút, 1871. augusztus 28.
Ma jött a boldogtalan határozat: „Őfelsége, a császárné és királyné udvarhölgye.” Különös érzés kerített hatalmába, olyan szorongás tölti be a szívemet! Meg fogok-e felelni? Hű maradok-e magamhoz? Talál-e a szívem valamit, ami elégtételül szolgál? Deák azt mondja róla: „Jó ember.” Andrássy is azt mondja. Milyen lesz? Be tudom-e tölteni a helyemet? Tudok-e „hűséges lenni a halálig”? Maradhatok-e aki vagyok: egyenes, őszinte, becsületes? Félek. Nem ismerek senkit. Lesz-e ott támaszom? Egyedül kell keresnem az utamat? 3
A kezdeti időszak Mária számára nagyon nehéz volt, magyarként különösen, hiszen a magyarokat egyáltalán nem szerették az udvarnál. Festetics grófnőt is megkörnyékezték, igyekeztek a császárné/királyné ellen fordítani, bizalmas információkat kicsikarni belőle, de minél nagyobb volt a nyomás, ő annál inkább ellenállt. Éles elméjének köszönhetően nagyon gyorsan átlátott az udvari embereken és mély együttérzést tanúsított az uralkodócsalád tagjai iránt.
Bécs, 1873. április 21. (részlet)
A nagy császári udvart mindenki valami olyasminek érzi, amely előtt nekik is meg kell hajolniuk, tehát nyomásként, és a „hagyományok” miatt kizárt minden közeledés, intimitás. Az egyes ember jó tulajdonságai nem válhatnak senki hasznára, vagy csak kevesekére! Az etikett, kár volna tagadni, okos találmány, nélküle már régen összeomlott volna az Olümposz. Amint az istenek emberi törékenységet mutatnak, ledönti őket az oltárról, az emberek nem hajtanak többé térdet előttük. Ugyanez érvényes a világra, de nem boldogítja az istenekhez hasonló uralkodókat. Ha pedig már nem érzik megfelelőnek a bálványozást, akkor baj kerekedik, mert mindkettőt akarnák: másokkal együtt örülni és élvezeteiknek hódolni; de azt is, hogy a többiek félistenként nézzenek fel rájuk!!
A felséges urak elszigetelten élnek, az adott viszonyok miatt hiányzik az a kötőanyag, ami az emberiség többi részénél az összetartozás záloga. Szeretetet nekik senki nem nyújt! A félelemteljes tisztelet kizárja a gyöngéd érzelmet. (…)
Nekik, szegényeknek, hatalmuknál, pozíciójuknál fogva mindenük megvan, ami embernek csak lehet. Természetadta joguk van hozzá. Csakhogy nem tudják, milyen édes igaz szeretetből kapni. Nem tudják, mennyi odaadás fér el egy lélekben! Ráadásul, még ha meg is mutatkozna előttük, észre sem vennék. Minden egyes alattvalót ugyanúgy kell kezelniük: tekintet nélkül arra, ő maga mit kíván. Aki nem részesül a császári kegyből, azt széttépi az irigység; vagy éppen kegyetlenül süt rá a kegy napsugara – az odafentiek sorsa így is, úgy is a magány. Aki ezzel nem tud megbékélni, akinek kényelmetlen a korona és a bíborpalást, és aki nem tudja elrejteni alá lelke kincseit, de nem is tudja kordában tartani őket, annak kínszenvedés és nyomorúság! És attól tartok, Ő is így fog járni, akit én úrnőmnek nevezek. A megzavart egyensúly olyan, akár egy hamis akkord: addig szól, amíg rezegnek a húrok. Hová kerültem?!
Olyan Ő nekem, akár egy könyv, minden oldala újabb rejtvény. (…) 4
A hűségnek nagy ára volt. A grófnő, távol a családjától senkiben sem bízhatott, az udvarban egyetlen igaz barátja sem volt. Sokszor töprengett azon, vajon megéri-e ez a hatalmas áldozat, amit Erzsébetért hoz. A királynét kísérve rengeteg emberrel találkozott, személyesen ismerte az akkori nemesi családok tagjait. Az udvarban töltött évek alatt több kérője is akadt, és sokszor nagyon elbizonytalanodott, de végül mindig a hivatása mellett döntött. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Erzsébet minden alkalommal tudtára adta ellenvetését: „Megengedem, hogy szórakozzék vele, de nem szeretheti, és még kevésbé mehet hozzá! Nem szabad! Nem is volna helyénvaló elhagyni engem egy idegen férfiért, kifejezetten megtiltom!” 5
Mária ezeket a vívódásait minden alkalommal papírra vetette.
Buda, 1875. január 20. (részlet)
Tegnap színházban voltam! Amit ott hallottam, az egyik közjátékban, arról utána sokat morfondíroztam a szobámban, az ablaknál ülve. És a vége megint csak ez lett: „Nem tehetem, nem hagyhatom el! Ígéretet tettem!” Nem volna-e jobb, ha saját otthonom lenne, ahelyett hogy gyakran magányosan álmodozva töltsem az időmet, senkiért és semmiért? Eltékozoljam az időt, a drága életidőt, és megelégedjem a távoli hódolókkal? Nem volna-e szép térdemen ringatni egy bájos gyermeket, és a nő egyetlen valódi boldogságával tölteni meg az időt? Ezerszer is igen, de ismerek-e akár egyvalakit, akivel megoszthatnám a boldogságot, akiért feláldozhatnám a császárnét? Néha az a benyomásom, hogy fölösleges ez az életáldozat, és hogy mindent pótolhatna az érzés, hogy szeretnek! Ám amint rám pillant a császárné napfényként ragyogó mosolyával, úgy tetszik, a legnehezebb terhet is könnyű hordoznom. (…)
Ha sokat vagyok Vele együtt, az olyan, mintha mámoros állapotba kerülnék! Nem lehet neki ellenállni. Még ha nincs is igaza, mindig kitalál valami ürügyet, hogy ezt vagy azt miért nem teszi meg. És mindehhez van benne valami olyan egyszerűség, természetesség és nemesség, hogy ha semmit sem tud mondani, akkor úgy néz rá az emberre, hogy az szinte mindent kifejez, ami jótétemény lehet ezen a Földön! Részvétet, megértést, megértésre vágyakozást, felismerését annak, hogy a másik jelen van, kérést, köszönetet, bocsánatkérést, egyszóval mindent, és a legellenállhatatlanabb nyelven. Valóságos élvezet, és mégis: mint minden, ami elbódít, egyúttal káros, egészségtelen. Az ember túlságosan elmerül a személyében, túlságosan átadja magát neki, túlságosan fáj a hiánya. És olyankor ha megvonja magát a másik embertől, amit úgyszintén megtesz valami okból, akkor az szenvedést okoz még akkor is, ha azután újra rátalál, mert Ő exkluzív, és követelésekkel áll elő, egészen magának követeli a másikat, mint valami tárgyat. Más szálakat nem lehet szövögetni mellette, úgyis csak leomlanak. És olyankor ott áll az ember egyedül, hiszen minden szálat elvágott, el kellett vágnia, és magában áll a világban, mert a nagyvilág csak ünnepel, de nem melegít. 6
Hat évvel később még mindig hasonló gondolatok nyomasztották.
Gödöllő, 1881. december 20. (részlet)
És Otto (Gemingen), ő csak vár és vár arra, aki nem jön el! De miért nem? Talán egy fantom kedvéért, talán túlzásba vitt kötelességérzéstől hajtva! Kap-e vajon elég megbecsülést két szív ekkora áldozata? A szeretet nélküli élet szinte megöl. Csak vonszolom magammal, akár egy súlyos láncot, és harcolok, harcolok némán, és szenvedek némán, és boldog is lehetnék, szeretet venne körül, valaki a tenyerén hordozna, boldoggá tenne, megbecsülne. Ehelyett magányos vagyok, gyászolok, és segíteni sem tudok azon, aki miatt életem minden boldogságát lerombolom… Mindezt azért, mert Ő megígértette velem, hogy soha nem hagyom el!
Miközben ezt írom, itt áll előttem drága apám arcképe, és ő rám mosolyog, úgy, ahogyan senki nem mosolygott azóta rám, hatalmas, önemésztő szeretetével, amelyért oly keveset tehettem. Ő indított el azon az úton, amelyre az ő akarata nélkül soha nem léptem volna. Még most is látom a szemét és hallom a hangját, csak néhány órával az előtt, hogy kilehelte a lelkét: „Kis szolgám! Jegyezd meg: az urak szolgálata előbbre való Isten szolgálatánál is!” Az ő ajkán ez volt a legszentebb ima. Értelme világos volt számomra, és most is az: az urak szolgálata az örömök szolgálatánál is előbbre való, és nem áldozhatom föl a kötelességet saját boldogságomért. 7
Mária a lelke mélyén az utolsó pillanatig küzdött azzal, hogy a személyes boldogságot vagy a királynét válassza, de minden alkalommal a kötelességtudat győzött. 1894–ig szolgált Erzsébet mellett, majd megromlott egészségi állapota miatt visszavonult, de hátralévő éveiben is végig királynéja bűvkörében élt. Helyét a fitalabb és sportosabb Sztáray Irma grófnő vette át. Ő kísérte Erzsébetet azon a végzetes genfi napon is. Mária imádott úrnője halálát nem tudta elfogadni, azt pedig végképp nem, hogy egy magyar volt mellette a merénylet idején. Soraiból tisztán érződik, hogy Irmát okolta a tragédiáért.
Közel 2000 oldalas naplójából hiányoznak azok a kötetek, amelyek Erzsébet halálának idején íródtak, ahogyan azok is, amelyek Rudolf koronaherceg halálának körülményeit tartalmazzák.
Mária utolsó éveiben újra végigjárta azokat a helyeket, ahol Erzsébettel időzött és már csak az emlékeinek élt.
Korfu, 1904. március 10.
Fent voltam az Achilleionban. Elragadó volt, ahogyan suttognak a ciprusok, a hullámok pedig siratódalukat dúdolják érte, aki egykor itt andalgott, mély fájdalmát hurcolta egyik helyről a másikra, és nyugtalan szívének nem talált helyet, ahol megnyugodhassék, míg egy eretnek gyilkos keze át nem szúrta. És Ő, a tiszta, a szabad, a nemes lélek a rideg földre rogyott, elhagyatva a magányosságban, míg egy szegény kocsis kérges kezével föl nem segítette a szerencsétlen asszonyt, aki nem volt más, mint Ausztria császárnéja! Örök lemoshatatlan gyalázat! És aki Őt kísérte, hol járt akkor éppen? Kínzó kérdés! Hol volt? A választ nem csak ő nem tudja. De hogy ő is magyar volt, szégyen!! És hogy hagyta meggyilkolni ujját sem mozdította, meg se hallotta, amit mondott neki, az a legszörnyűbb vád!!! Más sem hiányzott, mint hogy Valéria főhercegnő éppen őt vette föl a gyermekek mellé! De erről a hullámok nem beszélgetnek, így én is inkább hallgatok, és elmerülök az emlékekben Róla, aki oly kedves volt nekem. 8
Velence, 1904. április 24. (részlet)
… van benne valami különös is ha már csak nézőként, abból a körből kikerülve néz be az ember oda, ahonnan egykor kinézett a világra. De senki nem sejti, mennyire fájdalmas idegenként állni annak a háznak a küszöbén, amelyet egykor úgy léphettem át, mint a saját otthonomét! 30, majdnem 30 éve! Az ember küszködik, mire beletörik az újba, én meg aztán különösen, aki időm 2/3-ában, ráadásul egyedül láttam el a szolgálatomat, és végül senkim sem maradt. Addigra az otthonom lett idegen, és az lett a hazám, ahol Ő volt! A kör, amelyből érkeztem, idegenné vált, mert mondhat bárki bármit, az ember elidegenedik, és főleg ha egészen át kell adni magunkat valami másnak, mert a császárnénak ez volt a különlegessége, hogy az Ő életét kellett élnem, az Ő szokásait, ízlését, időbeosztását kellet átvennem. Nem tehettem másképpen, különben képtelen lettem volna megőrizni a belső nyugalmamat és kiegyensúlyozottságomat. 9
Festetics Mária utolsó éveit Söjtörön töltötte, itt is hunyt el 1923. április 16-án, 83 évesen.
Halála előtt még végig kellett néznie a Habsburg Birodalom bukását, és hogy hogyan kényszerült menekülésre az az uralkodócsalád, melynek tagjait egész életében hűségesen szolgálta.
Szerencsére azt már nem kellett megérnie, hogy a megtakarított pénzéből visszavásárolt családi birtokaikat 1945-ben államosították és felosztották a nincstelen parasztok között.
Az anno nagyhírű és népes tolnai Festetics családnak ma már nincsenek leszármazottai.
A könyv megrendelhető az alábbi linkre kattintva:
https://helikon.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/festetics-maria-grofno-naploja-erzsebet-kiralyne-bizalmas-baratnoje/
A naplót szerkesztette: Meyer Beatrix és Gudula Walterskirchen
Fordította: Nádori Lídia
Lektorálta: Káli-Rozmis Barbara
Borítóterv: Somogyi Péter
Helikon Kiadó, 2021.
Forrás:
Gudula Walterskirchen - Meyer Beatrix
Festetics Mária grófnő naplója - Erzsébet királyné bizalmas barátnője
Helikon Kiadó, 2021.
1 103. old.
2 40. old.
3 42-43. old
4 123-124. old.
5 156-157. old.
6 164-165. old.
7 172-173. old.
8 269. old.
9 270. old.
Súgó
