Élete utolsó előtti napját – mint udvarhölgye, gróf Sztáray Irma visszaemlékezéseiből ismert – Pregnyben, Rotschildék Genfhez közeli birtokán töltötte a királyné.

„Föltétlen elismerése szinte elragadtatásig fokozódott, amikor a csodálatosan szép, színben és formában utolérhetetlen orchideákhoz értünk. Egy ilyen fehér sereg szinte lebűvölte. Újra meg újra visszatért hozzájuk s úgy állt ott hangtalanul rajtuk merengve kérdő tekintettel, mintha e pillanatban valami csodálatos dolog történt volna vele, s mintha ennek magyarázatát a fehér virágoktól várná. Találkozás volt ez, nagy és jelentős, melynek egy napon meg kell történnie.”
Vajon mit mondhattak neki az orchideák?”

Másnap - 1898. szeptember 10-én -  a Genfi-tó partján:

„ – Nézze Irma virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszer virágzók s a király azt írja, hogy azok is virágban vannak.”
- "Felség a hajó jelez" - szóltam…
E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetődznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan, innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként a gyalogjáron keresztül-kasul cikázva felénk közeledik. Most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a királynéhoz sújt.
Mintha villám sújtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a királyné, és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe. Támogatásommal lassan fölemelkedett a földről. Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Bár haját rendbe hozni nem igen sikerült, föltette kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, és megindultunk.
A  kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk hirtelen megszédült: „Most a karját!” tördelte elfúló hangon. Átkaroltam, de nem bírtam fönntartani, fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón. „Orvost! orvost! vizet” kiáltottam. A királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel. Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai fölnyíltak és én mögöttük ott láttam a halált…

12-én reggel tettem meg az én jóságos királynémnak az utolsó szolgálatot. Felöltöztettem, őt a „szép” ruhájába, abba a fekete selyembe, melyet a merénylet napján viselt. Befektettük végleges koporsójába, melyben teste pihenni fog. Amikor így ránéztem a gyász fenséges géniuszát véltem látni kiterítve. Gyönyörű sugár alakja, mintha még megnőtt volna, alabástrom fehér homlokát sötéten fénylő koronaként köríté fonatokban feltűzött dús haja, s míg összefont ujjai közt megbújt a kis gyöngyházkereszt és olvasó, mellén egy nagy csokor fehér orchidea nyugodott, rá hajolván a hófehér asszony átvert szívére.
Hát csak eljöttek hozzá a fehér virágok!

Most már tudom, mit mondtak neki az orchideák…”

/Részlet Sztáray Irma, Erzsébet királyné kíséretében című visszaemlékezéseiből/

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés