Erzsébet boldogtalan házasságban élt, és egyre jobban félt az emberektől, ezért, ha tehette, elkerülte őket. Így környezete számára titokzatosság vette körül, és mindig jó okot adott a pletykálkodásra. Mivel nagyon sok szolgáló élt közvetlen környezetében, pontosan tudták, hogy milyen a házasfelek viszonya, mikor veszekedtek, mikor látogatták meg egymás hálószobáját. Ezek az emberek utazásaira is elkísérték a császárnét, így még Bécstől távol sem maradhatott titokban semmi.
Tudták, hogy Erzsébet és Ferenc József már régóta nem élnek igazi férj és feleségként, az évek előrehaladtával pedig egyre ritkult azoknak az alkalmaknak a száma, amikor év közben együtt voltak. Nem véletlenül írja Ferenc József Erzsébetnek szánt levelei végére, hogy „a Te szegény Kicsikéd”, „a Te magányos férjecskéd”¹⁹. Mikor házasságuk végképp válságba került, Erzsébet már nem féltékenykedett. Azok az érzések, melyeket közös életük első éveiben táplált, teljesen kihunytak. Tisztelte, becsülte férjét, lélekben ragaszkodott is hozzá, de Ferenc József nem tudott társa lenni az ő szellemi életének.
Sok kortársa úgy vélte, igaz szerelmet talán csak Andrássy Gyula gróf ébresztett benne, de minden forrás azt bizonyítja, hogy ez a szerelem is plátói volt. Ő maga sok férfiszívet meghódított, de mindvégig elérhetetlen, jéghideg szépség maradt.
Kiválasztottnak érezte magát, ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság, milyen lehet az élet a protokollon túl, hogyan érintkeznek egymással a hétköznapi emberek. Legnagyobb kalandja egy húshagyókeddi maszkabálhoz köthető. Őfelsége álarcot húzva, sárga brokát ruhában, inkognitóban vett részt a bálon, amelyről csak Ferenczy Ida, Fanny - a fodrásznője és Schmidlné, az egyik komornája tudott. Ida kísérte el úrnőjét, és neki kellett az Erzsébet által választott férfit megszólítani, majd a királynéhoz vezetni. A páholyban aztán kettesben hagyta őket, és távolról figyelte úrnőjét. Az álarcos férfi és a sárga dominó között unalmas, semmitmondó beszélgetés vette kezdetét, a férfi közben azon tűnődött, vajon ki lehet a titokzatos hölgy. Mígnem Erzsébet váratlanul azt kérdezte: „Én itt Bécsben teljesen idegen vagyok. Mondd csak, ismered a császárnét? Tetszik neked? És mit mondanak, mit gondolnak róla az emberek?”²⁰ Ezzel a kérdéssel azonnal gyanússá vált a férfi előtt, és csak annyit válaszolt, hogy nem sokat beszélnek róla, mert ritkán látják, és leginkább a lovaival, meg a kutyáival van elfoglalva. Aztán megkérdezte, mennyi idősnek tartja; a válasz harminchat volt, tökéletesen eltalálta Erzsébet korát. Ezután kijelentette, hogy elmehet. Az álarcosnak persze esze ágában sem volt elmenni. Erélyesen visszaszólt, ami meglepte a császárnét, hiszen nem ehhez szokott, de tetszett is neki. Végül marasztalta a férfit, és megkérte, hogy kísérje le a bálterembe. Ettől kezdve leomlottak köztük a falak, könnyedén beszélgettek mindenféléről. Éjfél után megjelent a piros ruhás dominó, és a fiákerhez mentek. Az álarcos lovag gyanúja egyre erősödött, hogy az estét a császárnéval töltötte, ezért búcsúzáskor megpróbált bepillantani fátyla alá. A piros ruhás hölgy erre „oly velőtrázó sikolyt hallatott”²¹, hogy egyértelművé vált számára, kivel áll szemben.
A férfit Fritz Pacher-nek hívták, huszonhat éves volt és nőtlen. Hivatalnokként dolgozott. Úgy gondolta, a kaland ezzel véget ért, ám pár nappal később üzenetet kapott a sárga dominótól, aki Gabriele-ként írta alá a levelet, és megemlítette, hogy találkozhatnának Stuttgartban. Egy hónappal később újabb levél érkezett, melyben Gabriele unalmas életéről számolt be. A harmadik, és egyben utolsó, ugratásokkal és apró hazugságokkal teli. Később csak egy Henriette nevű hölgy jelentkezett, aki szerette volna visszakérni a korábbi három levelet. Természetesen nem kapta vissza.
Erzsébet ebből az ártatlan álarcosbálból igazi szerelmi történetet formált, még verset is írt róla. Pacher-nek fogalma sem volt róla, hogy ekkora hatást gyakorolt Gabriele-re. Igen meglepődött, mikor tizenegy évvel később újabb levelet kapott, és a sárga dominó arra kérte, küldjön magáról egy fényképet. A férfi ezt megtagadta, és közölte a hölggyel, hogy már kopaszodik, felesége van, aki alkatra hasonlít hozzá, és egy kislány édesapja. Gabriele ekkor azt kérte, hogy küldjön egy képet „kopasz atyai fejéről”. Pacher ettől dühbe gurult, és az alábbit válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy még tizenegy év után is szükségét látod, hogy ezt a bújócskát játszd velem. Az lett volna a jó játék, ha ennyi idő után végre felfeded magad, és ez legalább szép befejezése volna az 1874-es húshagyókeddnek, mert ennyi idő után már nincs semmi vonzereje az ilyen névtelen levelezgetésnek.”²²
Erzsébet ezután annyira mérges lett, hogy csak két évvel később válaszolt, méghozzá versben. Pacher szintén versbe szedve válaszolt, de levelét senki nem vitte el a postáról.
1913-ban, öt évvel Erzsébet halála után jelent meg Marie Wallersee-Larisch: Múltam című könyve, melyben beszél császári nagynénje álarcosbáli kalandjáról. Fritz Pacher miután elolvasta a könyvet, minden kétséget kizáróan megbizonyosodott róla, hogy azt az estét a császárnéval töltötte.
A bécsi udvarban senki sem hitte, hogy ezek a kalandok csak Erzsébet fantáziájában élnek, folyton pletykáltak a császárné állítólagos viszonyairól. Ahogy a koronázás idején összehozták Andrássy Gyulával, később ugyanígy rossz hírbe keverték Esterházy Nikivel, Bay Middletonnal és Fritz Pacher-rel. Állításaikat könnyen elhitették a kortársakkal, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy a császári párnak régen megromlott a házassága, a császárné unatkozik, folyton új „hóbortba” kezd, és sokszor ki tudja éppen merre, és kinek a társaságában utazgat. Bosszantotta őket, hogy nem láttak bele az életébe, így hát kitaláltak egy általuk elképzelt valóságot.

Ahogy Erzsébet idősödött, egyre inkább kerülte az embereket, és visszavonult a saját mesevilágába. Ekkor derült ki igazán, mennyire gátlásosan viszonyult a férfiakhoz. Egyik kedvenc legendájában egy királyné elfátyolozva élt, és addig nem öregedett meg, míg bele nem szeretett egy férfiba. Ő maga pont ilyen elérhetetlen volt, mert attól félt, hogy a szerelem megfosztja erejétől. Verseiben Titániához, a Tündérkirálynőhöz hasonlítja magát - aki kedvenc Shakespeare drámájában, a Szentivánéji álomban szerepelt -, rajongóit pedig szamarakhoz. Minden kastélyában lógott egy kép, amely Titániát ábrázolta egy szamárral. Ferenc József Oberonként, tündérkirályként jelenik meg, de néha előfordul, hogy őt is a szamarak közé sorolja.

Erzsébet spiritiszta hajlamai egyre inkább erősödtek, sokat foglalkoztatta a halál gondolata, és egyre kevésbé talált megértésre az élők között.

<< Vissza                                                                           Tovább >>

Forrás:

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné, 1988. (365-404. old.)
¹⁹ B. Hamann: 368. oldal
²⁰ B. Hamann: 377. oldal
²¹ B. Hamann: 379. oldal
²² B. Hamann: 384. oldal

Kép melletti idézet: B. Hamann: 390. oldal

Eredeti kép forrása: https://hu.pinterest.com/search/pins/?q=Sisi&rs=typed&term_meta[]=Sisi%7Ctyped

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés