"Százegy ágyúlövést! – ez a lakonikus parancs érkezett távirati úton… az uralkodó főszárnysegédéhez, ki azt az ország minden nagyobb helységébe továbbította. S midőn másnap reggel az ágyúk, és ilyenek hiányában a mozsarak kezdettek megszólalni, mindenki kíváncsian számlálgatta az egyes lövéseket, a huszonegyedik lövés után az egyik hallgatónak a szíve megszűnt verni, a másiké még inkább gyorsította kalapácsolását. Bumm! – hangzott a huszonkettedik lövés, mire az ország minden népének nyelvén, túlharsogva a következő ágyúdurranásokat és hasítva a föllegeket vagy a kék eget, szívből fakadó éljenek zúgták körül a Mennybeli trónját, mindennemű áldást esdve le az újonnan született trónörökösre.”²

 

Másnap a császár a következőt parancsolta:
„Azt akarom, hogy az Isten kegyelméből nekem ajándékozott fiam mindjárt beléptekor ezen világba, az én derék hadseregemhez tartozzék, miért is őt a 19. számú sor-gyalogezredemnek, mely ezentúl a „Koronaherceg” nevet viselendi, tulajdonosává nevezem ki.

Kelt Laxenburgban, 1858. aug. 22-én

Ferenc József”³

 

Habsburgnak születni, kiváltképp trónörökösnek, nem mást jelentett, mint végzetet. Egy előre megtervezett életet.  Rudolfot katonának szánták, apja halála után pedig a birodalom császárának és eszerint is nevelték.
Édesanyja, Erzsébet császárné első gyermeke, Zsófia halála után teljesen összetört és rossz anyának könyvelte el magát, ezért feladta a harcot, és második kislánya, Gizella nevelését átengedte anyósának, Zsófia főhercegnének. Mikor 1858. augusztus 21-én a várva várt trónörökös megszületett, már nem is tiltakozott. Pontosan tudta, hogy a reménybeli uralkodó nevelését nem bíznák rá. Így Rudolf is azonnal nagyanyja felügyelete alá került.
Hamar kiderült, hogy a gyermek rendkívüli intelligenciával rendelkezik. Öt évesen már négy nyelven beszélt (magyar, német, francia, cseh) és élénk fantáziával bírt, ami egy trónörökös esetében inkább negatívumnak számított. Úgy gondolták, vissza kell fogni szellemi nevelését, és inkább a testét kell erősíteni. Nagyon vékony, beteges kisfiú volt, de Ferenc József mindenképp katonát akart nevelni fiából.
Hat éves korában teljesen elválasztották imádott nővérétől, Gizellától, és saját háztartást kapott. Nevelését Leopold Gondrecourt gróf vette át, aki követve a császár parancsát, és kemény - már-már szadista módszerekkel - végkimerülésig hajszolta a törékeny herceget. Egy év elteltével Rudolf nagyon rossz állapotba került, amit Joseph Latour von Thurmburg pontosan látott, és megelőzve egy nagyobb tragédiát, a császárnéhoz fordult segítségért. Erzsébet tudta, hogy fia élete a tét, így senki nem állíthatta meg, még anyósa sem, aki végig Gondrecourt pártján állt.
A császárné szabályos ultimátumot intézett a császárhoz: „Azt kívánom, hogy korlátlan hatalmam legyen minden, a gyermekeket illető dologban, környezetük kiválasztásában, tartózkodási helyük meghatározásában, nevelésük irányításában, egyszóval mindent én és csakis én határozhassak meg nagykorúságuk pillanatáig. Kívánom továbbá, hogy személyes ügyeimet illetőn, többek között udvartartásom kiválasztására, tartózkodási helyemre és a házon belüli ügyekkel kapcsolatos intézkedések megtételére a jog csakis az én számomra tartassék fenn. Erzsébet, Ischl, 1865. augusztus 27.” ⁴
Egyértelművé tette, hogy amennyiben férje nem enged kérésének, elhagyja őt. Ferenc József engedett.
Rudolf új nevelője Latour ezredes lett, akit a trónörökös nagyon hamar megkedvelt. Widerhofer doktor segítségével gyorsan helyrejött, valósággal kivirult; egészségügyi problémái megszűntek. Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy tanárai nagy szaktudásúak legyenek, és lehetőleg polgári származásúak és liberálisok. Ez akkoriban felért egy forradalommal. A bécsi udvarban folyamatos támadások érték Latourt és nevelési elveit, de a császárné mindvégig kitartott mellette, Rudolf pedig egész életében hálás volt anyjának, amiért megmentette őt.
Attól kezdve, hogy Zsófia főhercegné fiatal éveiben megfosztotta Erzsébetet igazi anyai szerepétől, kapcsolata két idősebb gyermekével hűvössé vált, később pedig már nem is tudott közeledni feléjük. Rudolf ennek ellenére imádta anyját, és mindig örült, ha egy-egy utazásáról hazatért. De nem anyaként tekintett rá, inkább valami „mesebeli tündért”  látott maga előtt, aki teljesen elbűvölte. Sosem felejtette el, hogy gyermekkorában Erzsébet a szó szoros értelmében megmentette életét a szadista nevelő, Gondrecourt kezeitől. Az új nevelő, Latour gróf igazi pótapja lett, és ő ismertette meg azokkal a liberális eszmékkel, melyeket anyja is támogatott, és amik később szembefordították apjával és az udvarral. Ráadásul Rudolf külsőre is nagyon hasonlított Erzsébetre, ami egyáltalán nem számított előnynek az ellenséges bécsi közegben. Mindemellett igen erősen hatott rá édesanyja magyar-kötődése, ami a főhercegre is átragadt, és Andrássy Gyula lett a politikai eszményképe.
1868-ban megszületett Mária Valéria, aki végre Erzsébet saját gyermeke lehetett, senki nem szólt bele a nevelésébe. A királyné féltő aggodalommal vette körül, és olyan bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük, amit Gizella és Rudolf soha nem tapasztalhattak meg. ­Idősebb lányával, évek múltán talán még lett volna mód javítani a helyzeten, de egy koronahercegnek szigorú előírások szerint teltek a napjai, nem utazgathatott keresztül-kasul a világban anyja kedvére. Erzsébet viszont nem bírt egy helyben maradni. Gizella pár év múlva férjhez ment, saját családja lett, és jobb híján beletörődött, hogy anyja egész életében távolságtartóan viselkedett vele. Rudolf ezzel szemben mindvégig féltékeny maradt Valériára, nem egyszer barátságtalanul bánt húgával, amivel csak feszültséget generált anyja és közte.
Felnőtt korukban szinte csak a családi ünnepek alkalmával találkoztak, ahol folyton hemzsegtek körülöttük az udvarhölgyek, bizalmas beszélgetésre nem igen volt lehetőség. De még ha adódott is néha ilyen alkalom, nem tudtak mit mondani egymásnak. Idegenekként jöttek össze karácsonykor vagy születésnapokon, és akkor is az előírásoknak megfelelően viselkedtek. Rudolf teljesen magára maradt, szülei nem is sejtették, milyen gondokkal küzd.
A családi légkör még inkább megromlott, mikor Rudolf feleségül vette Stefániát. Erzsébet ki nem állhatta menyét, egyedül annak örült, hogy az ifjú feleség nem zárkózik el a reprezentációtól, így egyszerűen rábízta azokat a feladatokat, amiket neki kellett volna elvégezni. Stefánia nem titkolta, mennyire elítéli Erzsébetet, amiért nem hajlandó teljesíteni azokat a kötelezettségeket, amelyek császárnéi pozíciójával járnak. Így hát anyós és meny között kezdetektől fagyos légkör uralkodott. Ferenc József sem igyekezett közelebb kerülni sem fiához, sem Stefániához. Rudolf segélykiáltásai teljesen szembetűnőek voltak, mégsem látták azok az emberek, akiknek leginkább szóltak. A főherceg szándékosan utánozta anyját; ugyanazokat szerette, amiket ő, ugyanazokat ítélte el, mint ő. Erzsébet példáját követve nagytestű kutyákkal vette körül magát, és hagyta, hogy mindenhová kövessék. Annyira erősen kötődött az állatokhoz, hogy ornitológus szakra készült, de Ferenc József erről hallani sem akart. Akkoriban elképzelhetetlennek és rangon alulinak számított, hogy egy uralkodócsalád tagja egyetemi tanulmányokat folytasson. Csak egy dolog számított, hogy fiából tökéletes katona váljék. Minden egyéb érdeklődését ugyanolyan „fellegjárásnak” tartotta, mint Erzsébet esetében. Csak míg felesége „szeszélyeinek” engedett, egy trónörökösnek nem engedhette meg ugyanezt. Rudolf így arra kényszerült, hogy autodidakta módon tanuljon, de még így is több eredményt ért el tudományos munkáival, mint katonaként. Politikai cikkeket is írt a Neues Wiener Tagblatt-ba, természetesen álnéven, amelynek Moriz Szeps volt a főszerkesztője. Ugyanúgy gyűlölte az arisztokráciát, mint édesanyja, szembefordult a katolikus egyházzal, és a köztársaságot tartotta a legelfogadottabb államformának. Anya és fia szinte minden lényeges dologról egyformán gondolkodtak, de Erzsébet erről semmit nem tudott.
Miután 1879-ben Andrássy kényszerből lemondott külügyminiszteri tisztségéről, a következőt írta Rudolf: „Ausztria soha nem volt olyan erős és boldog, soha nem volt még olyan tekintélyes, mint azokban az esztendőkben, amikor Andrássy irányította a politikát; és ennek a nagyszerű embernek mégis buknia kellett, mert megfoghatatlan és láthatatlan ellenség ellen nem lehet harcolni.”⁵
1886-tól Stefánia és Rudolf házassága válságba került, erről mindenki tudott, kivéve a szüleit. Amikor Erzsébet tudomást szerzett a dologról, úgy döntött nem avatkozik bele, mert csak arra bírt gondolni, mennyit ártott az ő házasságának, hogy anyósa folyton beleszólt mindenbe.
Egy évvel később Rudolf súlyos állapotba került, hivatalosan hólyaghurutja és reumája volt, de valószínű, hogy a valóságban gonorrhea (nemi betegség) kínozta. A császári párnak senki nem merte elmondani, mennyire kicsapongó életet él a fiuk.
Valéria mindeközben eladósorba került, és Erzsébet nagyon igyekezett megfelelő férjet találni lányának. Mindketten ellenezték a pusztán dinasztikus házasságot, és nem is kellett sokáig várni, Valéria valóban szerelmes lett. Választása Ferenc Szalvátor főhercegre esett, aki a család toscanai ágából származott. Ferenc József kezdetben ellenezte a kapcsolatot, mondván, túl közeli rokonok, de miután látta, hogy felesége maximálisan Valéria mellett áll, hamar áldását adta. Rudolf egyáltalán nem szimpatizált húga választottjával, és ezt nem is titkolta. Erzsébet és Valéria egyaránt tartottak attól, mi lesz, ha egyszer Rudolf lesz a császár. Fogalmuk sem volt róla, hogy Rudolfot ez sokkal kevésbé érdekelte, mint ahogy ők azt gondolták, és akkoriban egészen más dolgok nyomasztották. Egyre többször beszélt a halálról, főleg Festetics Máriával (Erzsébet udvarhölgyével), de a grófnőt tapintatossága megakadályozta, hogy anyjának akár csak megemlítse ezt.
Amikor 1889. január 30-án Rudolfot és szeretőjét, Vetsera Máriát holtan találták a mayerlingi vadászkastélyban, a család teljesen értetlenül állt a történtek előtt.

A hivatalos álláspont szerint Rudolf és Vetsera Mária (Mary – ahogy mindenki szólította) kettős öngyilkosságot követtek el, mégpedig úgy, hogy egy pisztollyal halántékon lőtték magukat. (Ami tulajdonképpen téves megfogalmazás, hiszen arra utal, hogy Rudolf először lelőtte Maryt, majd önmagával is végzett. Ebben az esetben csak Rudolf lett öngyilkos, Mary nem önkezével vetett véget életének.) A Habsburg család a mai napig tartja magát ehhez az állításhoz, ám már a kortársak között is rengetegen akadtak, akik nem hittek a kettős szerelmi öngyilkosságban. Túl sok olyan információ szivárgott ki, ami kételyeket keltett az emberekben már akkor is, manapság pedig még inkább. Ferenc József gondoskodott róla, hogy minden nyomot eltüntessenek. Ha létezik is olyan dokumentum, ami minden kétséget kizáróan bizonyítja, mi történt a trónörökössel, ez idáig nem került nyilvánosságra.

 

Két nap és egy éjszaka – végzet…, kétségbeesés…, rejtély…

Mária Valéria, aki gyermekkora óta rendszeresen vezette naplóját, ezekben a napokban képtelen volt bármit is lejegyezni. A tragédiára vonatkozó bejegyzések utólag íródtak, január 23-tól február 7-ig Valéria nem írt semmit a naplójába és azon tépelődött „Vezessem-e még tovább ezt a naplót… s mint valakinek a leánya és valaki másnak a testvére, olyasmikről írjak, amik részben titokban kell hogy maradjanak, részben világtörténelmi fontosságúak?”⁶

Valéria január 22-én látta utoljára Rudolfot az Operában. Január 29-én, kedden este 6 órára várta bátyját a Burgba, mert számára fontos esemény közelgett. Ezen a napon tartotta eljegyzési vacsoráját Ferenc Szalvátor főherceggel. A családi összejövetelre 21 személy volt hivatalos. A szűk család már jelen volt, kivéve a trónörököst. A főétekfogó a feltűnést elkerülve akarta levenni Rudolf terítékét, de Ferenc József egy kézmozdulattal megállította: „Megjöhet még az utolsó pillanatban is.”⁷ A császár pontosan tudta, hol tartózkodik fia, ezért is bízott abban, hogy csak késik. A vendégek fegyelmezetten vártak és társalogtak, mikor Stefánia, Rudolf hitvese zaklatottan, kisírt szemekkel lépett be az ajtón, és a kezében szorongatta azt a táviratot, amit férje délután 5 órakor küldött neki, és amelyben az állt: „Kérlek mondd meg Papának, hogy legalázatosabban kérem, bocsássa meg, amiért a vacsorán megjelenni nem tudok, de tekintettel súlyos hűlésemre a ma délutáni utazást szeretném mellőzni és helyette inkább itt maradnék Josef Hoyosszal. Szeretettel ölel Rudolf”⁸
Nem sokkal ezután futott be Fülöp Szász-Coburg herceg – ő is hivatalos volt a vacsorára -, aki egyenesen Mayerlingől érkezett, és nem sokkal korábban a trónörökössel vadászott. Megerősítette mindazt, ami a táviratban állt, és még azt is hozzátette, hogy egy tüdőgyulladás sincs kizárva.
A vendégek persze más okot sejtettek Rudolf távolmaradásának hátterében; Coburg herceg, Vilmos herceg és Albrecht főherceg össze is szólalkoztak. A vitát pontban 7 órakor a főétekfogó törte meg, aki jelentette, hogy a vacsora tálalva van.

Mayerlingben szintén hetet ütött az óra, mikor a trónörökös megérkezett a vadászatról és asztalhoz ült Hoyos gróffal (császári kamarás, a főherceg vadásztársa). A gróf részletes beszámolója szerint kellemesen elbeszélgetett Rudolffal, akit rég látott ilyen derűsnek és kiegyensúlyozottnak. 9 óra körül állt fel a trónörökös az asztaltól, és megjegyezte, hogy a nátháját kell ápolnia, ezért visszavonul. Elköszönéskor hozzátette inasának: „Loschek, reggelig ne zavarjanak! Érti? Még akkor se, ha a császár maga keresne!”⁹ Azzal bement a hálószobába, ahol 17 éves szeretője, Vetsera Mária várta. (Mary úgy tartózkodott második napja Mayerlingben, hogy ez idő alatt senki nem látta, nem hallotta – vagy legalábbis érdekes módon semmilyen feljegyzés nem maradt róla.)
Másnap reggel 5 perccel negyed hét előtt Rudolf teljesen felöltözve bement, Loschek szobájába, és kérte, hogy fél 8-kor egy csésze erős teával ébressze. Látszott rajta, hogy egy szemet sem aludt. Pontban fél 8-kor, ahogy Loschek utasításba kapta, elindult, hogy felébressze a főherceget. A szokásostól eltérően az ajtót zárva találta, és hiába dörömbölt egyre hangosabban, válasz nem jött. Az inas aggódni kezdett, de rövidesen megérkezett Hoyos gróf, és nem sokkal később Coburg herceg is, és hárman arra a döntésre jutottak, hogy Loschek törje be az ajtót és egyedül győződjön meg a tényállásról. Elvégre egy inas bármit láthat, ő olyan, mint egy „fürdőszobatükör”. A szobába benézve Loschek kétségbeesve felkiáltott: „Ott fekszenek az ágyban! Mind a kettő halott!”¹⁰ (Azt, hogy Vetsera Mária is ott volt, épp hogy csak megállapították, és innentől kezdve tudomást sem vettek róla olyannyira, hogy később hivatalosan azt állították, ott sem volt.) Majd újabb tanácskozásba kezdtek, mitévők legyenek, mert ami ezután következik, mindenképpen történelmi jelentőségű lesz. 
Végül Hoyos gróf, aki mindvégig a leghatározottabb maradt, vonatra szállt, és egyenesen Bécsbe indult. Megérkezve kétségek gyötörték, hogyan tudassa a császárral a szörnyű hírt, ezért Bombelles grófhoz ment, a főherceg főudvarmesteréhez, aki úgy gondolta, egyedül Hohenlohe herceg, a császár főudvarmestere közölhet egy ilyen információt. Csakhogy a herceg akkor éppen nem tartózkodott Bécsben. Nem maradt más, mint Nopcsa báró, a császárné főudvarmestere, ő viszont úgy gondolta, semmiképp nem illetékes ebben a helyzetben. Újabb tanácskozás, melyben úgy döntenek, mondja el a főhadsegéd az uralkodónak. Paar gróf szintén vonakodik ettől a megoldástól, ezért az az ötlete támad, beszéljen a császárné a császárral. Erzsébetnek pedig az a személy mondja meg, aki a legközelebb áll hozzá, ő pedig nem más, mint Ferenczy Ida, a császárné felolvasónője és hű barátnéja. 

Erzsébetnek éppen görög órája volt, mikor Ida 11 órakor kopogtatott az ajtón. Ő azon kevés személyek egyike, aki bejelentés nélkül beléphetett a császárné lakosztályába. Jelezte Őfelségének, hogy Nopcsa báró azonnal beszélni kíván vele, amire Erzsébet azt válaszolta, hogy jöjjön vissza később. Ida tudja, hogy a hír nem tűr halasztást, így hozzáteszi, hogy a báró rossz híreket hoz a trónörökösről. A görög tanárt elküldik és belép Nopcsa báró, aki közli a császárnéval, hogy Rudolf trónörökös meghalt. Erzsébet zokogva a vaságyára omlik. Eközben a császár mit sem sejtve a császárné lakosztálya felé közelít, a szokásos napi látogatásra. Erzsébet utasítja Idát, hogy tartsa vissza a császárt, még nem jöhet be. Erőt véve magán letörli könnyeit és azt mondja: „Hát legyen! Engedjék be, s Isten segítsen engemet!”¹¹ Senki nem volt tanúja, hogyan közölte Erzsébet Ferenc Józseffel ezt a borzalmas hírt, de a beszélgetés nem tartott sokáig. Pár perccel később a császár lesújtva távozott a szobából. Kis idő elteltével Erzsébet Valériát kéreti. Mária Valéria így írja le a jelenetet naplójában: „Nagy vidáman felszaladok, és a hálószobában találom a Mamát. „Rudolf nagyon beteg – nincs remény (az ölében ültem)… belesápadsz… a helyzet a lehető legrosszabb.” Nem is tudom, miért kérdeztem: Öngyilkos lett? És milyen rémülten kérdezte a Mama, hogy miért gondolom úgy? Akkor már tudtam. Letérdeltünk, de ilyen pillanatokban nem képes az ember rendesen imádkozni. A Mama azt mondta, őrizzem meg a nyugalmamat, mint ahogy ő is megőrzi a Papa miatt, így aztán én is nyugodt voltam. Ő maga továbbította neki a hírt, melyet Hoyos gróftól hallott, s mialatt gondolataim még nála időztek, nála, akit a legkeserűbb csapástól sem kímélte meg a sors, a Papa belépett a szobába. Mily fájdalmas érzés volt látni őt nem lehet szavakba foglalni. A nyakába borultam. Szorosan átöleltük egymást, és sírtunk, s az ő hősies példája adott erőt a Mamának és nekem is. Stefániához küldtek, hogy kísérjem át. (Stefánia volt az utolsó, akivel közölték a hírt, hogy özvegy lett. Ez annyira bántotta, hogy még ötven év elteltével is emlegette – a szerk.) … Csütörtökön reggel 7 órakor érkezett szegény Gizella Lipóttal, s csak a Papától tudta meg a teljes igazságot. A szülők vele mentek a drága halotthoz, és szinte vonszolták magukkal Stefániát, aki rettentően félt. Engem nem akart a Mama mindjárt magával vinni. Ám amint fél 8 órakor őt és Gizellát üdvözöltem, megígérte, hogy délben Ferenccel együtt átvisz majd bennünket… Megcsókolta Rudolf száját. Ekkor mondta meg nekem, hogy Rudolf agyonlőtte magát (…) A Mama csak apránként mesélte el a többi rémisztő részletet, melyek csak mostanság kezdenek ismertté válni. (…) A Mama aztán átadta Rudolf hozzám írt levelét, melyben tettének szükségszerű voltáról beszél, anélkül azonban, hogy okát megnevezné, Ferencnek és nekem pedig azt a tanácsot adja, hogy a Papa halála után vándoroljunk ki, mert Ausztriából nagyon barátságtalan ország lesz. Különös, csak nemrégiben mondta a Mamának, hogy ha Franci valaha is uralomra jutna, akkor már hiába. A mama átmenetileg visszatartotta a levelet… egyébként ő is s Stefánia is kapott egyet-egyet tőle. Arra viszont méltatlannak tartotta magát, hogy a Papának is írjon.”¹²

Rudolf és Mary több búcsúlevelet is hagytak hátra, melyben azt írják, a haláluk szükségszerű, de egyikük sem beszél konkrétan öngyilkosságról, sem arról, hogyan viszik végbe.
Ezután zavaros, egymásnak ellentmondó közlemények sora érkezett. Az első hírek szerint Mary megmérgezte Rudolfot, aztán magával is végzett. A következő információ szerint Rudolf tüdőembóliában halt meg, Mary pedig fájdalmában megölte magát. Ezt követte egy vadászbaleset híre, hiszen a főherceg köztudottan rajongott a lőfegyverekért, és végül a szerelmi öngyilkosság (gyilkosság). 
Később még olyan híresztelések is lángra kaptak, hogy az orvosszakértői jelentés szerint Mary órákkal előbb halt meg, mint Rudolf és gyermeket várt.

Jean Des Cars francia író, a Sisi avagy a végzet című könyvében egy egész fejezetet szentel a mayerlingi tragédiának, méghozzá „személyes” indíttatásból. Az író abban a megtiszteltetésben részesült, hogy 1982 –ben audienciát kapott Zita királynétól, aki elmesélte neki mindazt, amit férje, IV. Károly mindig is a nyilvánosság elé szeretett volna tárni, de korai halála miatt nem volt rá lehetősége.
Zita királyné határozottan állítja, hogy Rudolf politikai gyilkosság áldozata lett, és a család ezt mindig is tudta. Férje, aki 1916-ban Ferenc József után a trónra lépet, azt a feladatot kapta, hogy mossa tisztára Rudolf emlékét a gyilkosság bizonyításával. A háború és a halál azonban közbelépett. Zita bourbon-parmai hercegnő három évvel a mayerlingi tragédia után született, és jól ismerte Ferenc Józsefet és lányait, Gizellát és Valériát. Hatéves volt, mikor Erzsébetet Genfben meggyilkolták. Vagyis jobban ismerhette ennek a tragédiának a részleteit, mint bármely történész, hiszen Rudolf halála elsősorban családi titok. 

Zita királyné az írónak elmondottakat négy hónappal később a bécsi Kronen Zeitung újságíróinak is megismételte.
Jean Des Cars-t azért is kavarta fel, amit Zitától hallott, mert teljesen egybevágott mindazzal, amire a saját kutatásai során jutott.

Következzék most néhány erre vonatkozó kutatási eredmény a teljesség igénye nélkül:

• Ferenc József írt egy táviratot XIII. Leó pápának, melyben engedélyt kért, hogy fia számára engedélyezze az egyházi temetést. A kérésre nemleges válasz érkezett. Ezután a császár újabb táviratot küldött a pápának, melyben részletezte Rudolf halálának körülményeit, mire XIII. Leó azonnal engedélyt adott a katolikus szertartásra.  Érdekes módon az első levél megvan, a másodiknak nyoma veszett. A kánonjog professzorai határozottan állítják, hogy abban az időben öngyilkosság esetén a Vatikán semmilyen indokot nem fogadott el mentségül.

• Friedrik Wolf allandi asztalos azt mesélte, hogy apját, aki szintén asztalosként dolgozott, a tragédia után két nappal a mayerlingi vadászházba hívták, hogy állítsa helyre a berendezést. A hálószobai bútorokat összetörték, felborogatták, a falakon több golyónyom látszott. Mindenhol vérfoltok voltak, és egy hatalmas tócsa az ágy mellett. Utóbbit csak úgy tudta eltüntetni, hogy felgyalulta a padlót. Állítása szerint az ablakot is betörték, alatta a falhoz pedig egy létrát támasztottak. Wolf később a vadászház helyén felállított kolostor apácáinak is elmesélte, amit saját szemével látott.

• Ha valaki megkérdezi a kolostor karmelita nővéreit, hogy imádkoznak-e az öngyilkos főhercegért, mindig azt válaszolják, hogy a halottért imádkoznak. Az akkori főnővér, Johanna Högler elmondta az írónak, hogy minden új nővért kioktatnak, hogy a koronaherceg nem öngyilkos lett, hanem megölték. Az apácák által árusított kis füzetben is az áll: „Azok a változatok, amelyekben a szerelmi szálra helyezik a hangsúlyt, megalapozatlanok.”¹³

• Ferenc József sógornője, Mária Terézia főhercegnő többször is elismételte, hogy Rudolf azt mondta férjének: „Meg fognak gyilkolni.”¹⁴ Arra a politikai összeesküvésre célzott, melynek az volt a célja, hogy a császárt eltávolítsák, helyére pedig őt ültessék a trónon. Több olyan híresztelés is lángra kapott, miszerint Ferenc József maga ölette meg fiát liberális eszméi miatt, de valószínűleg az ellenkezője volt készülőben. Rudolftól várták, hogy vegyen részt az apja elleni összeesküvésben, de mivel erre nem volt hajlandó és mindent tudott, őt ölték meg.
  Zita királyné egyenesen kimondja, hogy a főherceg gyilkosa nem más, mint… Georges Clemenceau.¹⁵

• Gizella főhercegnő, Rudolf nővére azt mesélte Zita királynénak, hogy mikor megérintette bátyja fejét, az olyan volt, mintha betörték volna.

• A német nagykövet egy jelentést küldött Bismarck-nak, melyben beszámol egy beszélgetéséről Luigi Galimberti pápai nunciussal és Laurenz Mayerrel. Mindkét férfi meg volt győződve arról, hogy gyilkosság történt.
  „A sebesülések nem a jelzett helyeken találhatók, a testen egyéb sérülések is vannak, a főherceg mellett talált revolver nem az övé, s a tölténydob mind a hat golyóját kilőtték.”¹⁶

• II. Lipót, Rudolf apósa a következőket írja Brüsszelbe fivérének:
  „Rendkívül fontos, hogy szilárdan kiálljunk az öngyilkosság verziója mellett. Katolikus népeink számára talán nehezen elfogadható, hogy egy olyan uralkodóház, mint a Habsburgoké, amely oly sokat ad az érzésekre, kitartson az öngyilkosság mellett. Ám csak az öngyilkosság és az elmebaj palástolhatja azt a hihetetlen botrányt, amelynek részleteit levélben nem közölhetem, de amelynek szombaton minden eleméről be fogok számolni Önnek. Fivére, Lipót”¹⁷

Az eredeti levél Paul Hymans belga külügyminiszter halála után került nyilvánosságra. Az iratra unokahúga bukkant rá a magániratok között és igazolta valódiságát.

Zita királyné Kronen Zeitungnak adott interjúja után több száz levél érkezett a szerkesztőségbe, többségében olyan személyektől, akik Mayerling környékén éltek. Kiderült, hogy nagyon sokan elégedetlenek az öngyilkosság verziójával, és állítják, felmenőik mindig is tudni vélték, hogy Rudolf és Vetsera Mária gyilkosság áldozatai lettek.

Vajon kiderül valaha a teljes igazság? Lesz egyszer egy olyan leszármazott, aki minden kétséget kizáróan felfedi előttünk a Mayerlingben történteket? Vagy örökre homály fedi e két ember tragikus halálának körülményeit? Nem tudhatjuk. Csak remélhetjük, hogy egy nap az utókor majd igazságot szolgáltat, és tisztára mossa Rudolf és Mary emlékét.

Forrás:

Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös, Európa 2017.  (73-85. old.; 107-187. old.)
Brigitte Hamann: Erzsébet királyné, Bp. 1988. (140-180. old.; 493-596. old.)
Jean Des Cars: Sisi avagy a végzet, Magyar Könyvklub 2001. (349-381. old.)
Mária Valéria főhercegnő, Erzsébet királyné kedvenc lányának naplója – Válogatta Martha és Horst Schad (1878-1899, GABO. 2001 (180-188. old.)
Fotók: Kronen Zeitung - Kriminalfall Mayerling

¹ M. Valéria, 188. old.

² Bart (Simon Péter: Király és Haza című krónikájában), 73. old.

³ Bart, 74. old.

⁴ Hamann, 175-176. old.

⁵ Hamann, 525. old.

⁶ M. Valéria, 180. old.

⁷ Bart, 78. old.

⁸ Bart, 81. old.

⁹ Bart, 110. old.

¹⁰ Bart, 176. old.

¹¹ JDC, 363. old.

¹² M. Valéria, 181-182. old.

¹³ JDC, 376. old.

¹⁴ JDC, 375. old.

¹⁵ JDC, 380. old.

¹⁶ JDC, 377. old.

¹⁷ JDC, 379. old.

¹⁸ Rudolf Emlék-Album, 1897 (Bart könyvéből idézve 161-162. old.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés