Ida - a felolvasónő és barátnő - kísérte el úrnőjét, és neki kellett az Erzsébet által választott férfit megszólítani, majd a királynéhoz vezetni. A páholyban aztán kettesben hagyta őket, és távolról figyelte úrnőjét. Az álarcos férfi és a sárga dominó között unalmas, semmitmondó beszélgetés vette kezdetét, a férfi közben azon tűnődött, vajon ki lehet a titokzatos hölgy. Mígnem Erzsébet váratlanul azt kérdezte: „Én itt Bécsben teljesen idegen vagyok. Mondd csak, ismered a császárnét? Tetszik neked? És mit mondanak, mit gondolnak róla az emberek?”¹ Ezzel a kérdéssel azonnal gyanússá vált a férfi előtt, és csak annyit válaszolt, hogy nem sokat beszélnek róla, mert ritkán látják, és leginkább a lovaival, meg a kutyáival van elfoglalva. Aztán megkérdezte, mennyi idősnek tartja; a válasz harminchat volt, tökéletesen eltalálta Erzsébet korát. Ezután kijelentette, hogy elmehet. Az álarcosnak persze esze ágában sem volt elmenni. Erélyesen visszaszólt, ami meglepte a császárnét, hiszen nem ehhez szokott, de tetszett is neki. Végül marasztalta a férfit, és megkérte, hogy kísérje le a bálterembe. Ettől kezdve leomlottak köztük a falak, könnyedén beszélgettek mindenféléről. Éjfél után megjelent a piros ruhás dominó, és a fiákerhez mentek. Az álarcos lovag gyanúja egyre erősödött, hogy az estét a császárnéval töltötte, ezért búcsúzáskor megpróbált bepillantani fátyla alá. A piros ruhás hölgy erre „oly velőtrázó sikolyt hallatott”², hogy egyértelművé vált számára, kivel áll szemben.
A férfit Fritz Pacher-nek hívták, huszonhat éves volt és nőtlen. Hivatalnokként dolgozott. Úgy gondolta, a kaland ezzel véget ért, ám pár nappal később üzenetet kapott a sárga dominótól, aki Gabriele-ként írta alá a levelet, és megemlítette, hogy találkozhatnának Stuttgartban. Egy hónappal később újabb levél érkezett, melyben Gabriele unalmas életéről számolt be. A harmadik, és egyben utolsó, ugratásokkal és apró hazugságokkal teli. Később csak egy Henriette nevű hölgy jelentkezett, aki szerette volna visszakérni a korábbi három levelet. Természetesen nem kapta vissza.
Erzsébet ebből az ártatlan álarcosbálból igazi szerelmi történetet formált, még verset* is írt róla. Pacher-nek fogalma sem volt róla, hogy ekkora hatást gyakorolt Gabriele-re. Igen meglepődött, mikor tizenegy évvel később újabb levelet kapott, és a sárga dominó arra kérte, küldjön magáról egy fényképet. A férfi ezt megtagadta, és közölte a hölggyel, hogy már kopaszodik, felesége van, aki alkatra hasonlít hozzá, és egy kislány édesapja. Gabriele ekkor azt kérte, hogy küldjön egy képet „kopasz atyai fejéről”. Pacher ettől dühbe gurult, és az alábbit válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy még tizenegy év után is szükségét látod, hogy ezt a bújócskát játszd velem. Az lett volna a jó játék, ha ennyi idő után végre felfeded magad, és ez legalább szép befejezése volna az 1874-es húshagyókeddnek, mert ennyi idő után már nincs semmi vonzereje az ilyen névtelen levelezgetésnek.”³
Erzsébet ezután annyira mérges lett, hogy csak két évvel később válaszolt, méghozzá versben. Pacher szintén versbe szedve válaszolt, de levelét senki nem vitte el a postáról.
1913-ban, öt évvel Erzsébet halála után jelent meg Marie Wallersee-Larisch: Múltam című könyve, melyben beszél császári nagynénje álarcosbáli kalandjáról. Fritz Pacher miután elolvasta a könyvet, minden kétséget kizáróan megbizonyosodott róla, hogy azt az estét a császárnéval töltötte.
A bécsi udvarban senki sem hitte, hogy ezek a kalandok csak Erzsébet fantáziájában élnek, folyton pletykáltak a császárné állítólagos viszonyairól. Ahogy a koronázás idején összehozták Andrássy Gyulával, később ugyanígy rossz hírbe keverték Esterházy Nikivel, Bay Middletonnal és Fritz Pacher-rel. Állításaikat könnyen elhitették a kortársakkal, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy a császári párnak régen megromlott a házassága, a császárné unatkozik, folyton új „hóbortba” kezd, és sokszor ki tudja éppen merre, és kinek a társaságában utazgat. Bosszantotta őket, hogy nem láttak bele az életébe, így hát kitaláltak egy általuk elképzelt valóságot.

A sárga dominó dala*

„Long, long ago”

„Emlékszel a tündöklő teremre ott?

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Ott két lélek véletlen találkozott.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Indult az a furcsa, baráti kaland…

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Megszólit-e olykor egy távoli hang?

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Még érzed az egykori szó melegét?

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Dudorászva követtük a báli zenét.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

S oly hirtelen búcsutlan szállt el a perc!

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Csak kézszoritásra futotta a mersz…

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Az arcomat fedte az éjszinü maszk.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

A lelkemet nem fedte, láttad te azt!

- És hidd el, az többet is ért! –

Tovaszálltak az évek ugyan sebesen!

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

És nem hoztak össze Veled sohasem.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Mind vallatom éjjel a csillagokat.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

S a csillagok tábora néma marad.

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

A közelben?... a távolban sejtselek én?

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Más csillagon élsz, a nagy ég mezején?

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Ha itt vagy még, adj csak egy árva jelet!

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Hadd tudjam, ha várhatok, remélhetek!

- De rég volt, de rég volt, de rég! –

Szólj! várjak-e, várjak-e,

Várjak-e még?”

Forrás:

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné, 1988. (365-404. old.)

¹ B. Hamann: 377. oldal
² B. Hamann: 379. oldal
³ B. Hamann: 384. oldal

Versek: Mészöly Dezső: Sirály a Burgban, Balassi 1995. (63. old., 69-70. old.)

Fotó: saját montázs (2019.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés